Nekem is volt egy álmom Magyarországról. Igaz, nem egy ötkarikás álom, de azért így is szerettem nagyon. Egy olyan álom, amelyben a fontos ügyek kapcsán mi, egyszeri polgárok beleszólhattunk a politikába, a politikusoknak nem a lopás volt a feladatuk, az újságírók pedig nem azt gondolták, amit a fizetésükért muszáj volt nekik.
Ebben az álomban a miniszterelnök nem dönthetett arról, hogy a pénzünkből építtesse meg saját gyerekkori mániáit: a kisvasutat, focipályát, és atomerőművet. A befizetett adóforintjaim nem veszthették el közpénz jellegüket, a miniszterelnök haverjai nem lophattak büntetlenül és nem röhögött a képembe a kormánypárti mocsokfelelős, amikor azzal vádolták, hogy kifelejtett másfél milliárdot a vagyonbevallásából. Ebben az álomban a civileknek jogaik voltak, hangjuk, szavuk és komoly kritikai észrevételeik a kormány munkájáról, az elnök pedig számolt velük, nem pedig leszámolt.
Az én álmomban az ország népe is gyarapodott, nem csupán a vezetői strómanjai. A politikusok nem menekültek az újságírók elől, nem tiltották ki őket a Parlamentből és hajlandóak voltak válaszolni a kínos kérdésekre is.
A médiát meghallgatta a politika, nem pedig le.
Álmomban az elnök nem hazudott mosolyogva az arcomba és nem menekült el gyáván amikor kiderült, hogy mégsem ért vele mindenki egyet, hanem érvelni kezdett és elmagyarázta, hogy mit miért gondol. Mert voltak gondolatai és érvei. Egyensúlyt hozott az erőbe, nem pedig erővel döntött arról, hogy hol legyen a súly.
Volt egy álmom arról, hogy Magyarországon lehet igazi demokrácia, függetlenség, szabadság, és kimennek még az Oroszok is.
Volt egy álmom arról, hogy nem innen menekül el félmillió magyar a jobb élet reményében.
Volt egy álmom arról, hogy jó lesz itt élni ebben az országban.
Az álmaimat Orbán Viktor gyilkolta meg.
Ő az én álomgyilkosom!
És most pont ez az öreg, pocakos gazember nevezi álom-gyilkosoknak azokat, akik miatt megint elkezdtem reménykedni abban, hogy ismét lehet egy álmom.
Kínomban kell nevetnem.
