A koleszos fiúk bocskayra cserélték a farmert és alig négy év alatt elfoglalták az Antall József halála után szétesett jobboldal helyén kiürült poltikai erőteret. Bekebelezték az MDF maradványait, a kisgazdák után felfalták a kereszténydemokratákat, majd a reverenda alá vettek pár reformkommunistát és karcos gramofonlemezeket idéző beszédekkel bizonygatták nemzeti, konzervatív, keresztény elkötelezettségüket. Volt aki hitte, volt aki nem.

A jobboldali értelmiségnek nincs ma könnyű dolga.
Főleg azoknak, akik komolyan hittek a tisztességes Magyarország felépítésében: abban, hogy egy nemzeti kormány képes felemelni az országot, megvédeni a magyar érdekeket és felépíteni egy olyan országot, ahol becsülete van a munkának, megvédik a családokat és a politikai élet megtisztul.

Az ő csalódásuk mérhetetlen lesz.
Pedig fel lettek készítve: maga a vezér mondta, hogy ne arra figyeljenek amit mond, hanem arra amit tesz, ahogy azt is, hogy nem számítanak az értékek, csak a konkrét érdek. A hit igenis csodákra képes, még mindig sokan vannak, akik meg akarják hallani a hang mögött a szavakat.

Ők lesznek igazán csalódottak, amikor kiderül, hogy a koleszos fiúk nem lettek erkölcsösebbek a reverenda alatt és az egész csak a pénzről szólt, ellopott, külfödre vitt tíz, húsz, százmilliárdokról. Amikor Simicska mellett majd egyre többen állnak fel, előkerülnek kiszivárogtatók, tanúk és dokumentumok; az ügyek pedig már olyan ritmusban verik fel a fekáliát a földről, hogy nem lehet csak úgy elmúltnyolcévezni, gyurcsányozni, libsikomcsizni és büszke magyarként szidni a New York-Tel Aviv tengelyt.

Ők keresik majd leginkább a választ arra a kérdésre, hogy hogyan ejthette rabul egy csapat koleszos ex-KISZ-es, párt-titkárcsemete, feltörekvő, ifjú káderek sora a teljes konzervatív politikai erőteret. Hogyan kerülhetett ilyen méltatlan kezekbe a keresztény erkölcs, a nemzeti érdek képviselete és tulajdonképpen miért is adták oda mindenüket mosolyogva a Fiúknak - könnyedén, közben állva tapsolva.

A kérdés ma már nem a Vezér sorsa.

Orbánnak már nincs sok hátra politikai pályafutásából, Simicska Lajos és a páncélszekénye döntik el, hogy mikor és hogyan lesz vége. Nem érdekes az sem, hogy pontosan hogyan lesz vége, nem érdekes, hogy csattan-e bilincs Lázár csuklóján, csökkenni kezd-e Rogán háza, fog-e még mosolyogni Matolcsy, utazik-e Habonyárpi Washingtonba - ez mind csak sok kisszines lesz, csupa jópofa hír, amivel el lehet majd adni a Napi Klikkeket.

Van ennél fontosabb. A hogyan tovább.

Nem jók a kilátások. Az ország kilátásai.
Igazából nagyon kevés látszik, nincs igazi baloldal, nincs igazi konzervatív párt, a kereszténydemokratákat csak a Fidesz alsónadrágjában lehet tetten érni. A tüntetők pedig felejthetők, legjobb esetben majd csinálnak egy pártot és akkor lesz még egy LMP - ennek pedig, lássuk be, nem sok értelme van, A civilek sajnos megosztottak - norvégok és kormányközeliek -, a hivatalok pedig függetlenek, legalábbis saját hatalmuktól és a valóságtól.

A koleszos fiúk jó esetben nyilván eltűnnek, az ország pedig kap egy újabb esélyt. A fő kérdés pedig még csak nem is az, hogy ki fogja vezetni az országot, hanem az, hogy hogyan lesz képes az ország megvédeni magát, a polgárait és azok pénzét, ha neadjisten egy újabb ifjú titán sereg foglalná el a parlamentet;

hogy mi, állampolgárok hogyan védjük meg magunkat a szemfényvesztőktől, kuruzslóktól és az álomszép tündérmeséktől.